Utazások 2019: February 2019

Skócia

2019. február 19-23.

Előkészületek:

Amikor kiderült, hogy februárban ezúttal a szokottnál hosszabb lesz a síszünet, egyértelmű volt, hogy kihasználjuk az időt egy utazásra. Az első ötlet Athén volt, Timi már régen szeretne elmenni ide (Görögországban volt már, de csak a tengerparton), én is szívesen elmentem volna, (1992-ben néhány órát töltöttünk ott még anyuval és Andi unokatestvéremmel), a repülőjegy is olcsó lett volna, de végül úgy döntöttünk, inkább majd olyankor megyünk, amikor fürödni is lehet a tengerben. Így maradt egy másik régi álom, Skócia. Nagyon kedvező volt a repülőjegy (kettőnknek oda-vissza 21.000,-), a szállás is jónak tűnt (közel a központhoz, nagyon kedvező áru, kettőnknek négy éjszakára csak 28.000 forint, bár a szobának nincs ablaka). Útikönyvben nem volt hiány, így kiválaszthattam, mit akarunk megnézni. Gyorsan kiderült, nagyon kevés lesz az öt nap, a Felföld, Stirling, Inverness, Loch Ness és a szigetek biztosan kimaradnak, majd legközelebb. Megnéztem a világörökségi listát, úgy tűnt, a nagy része elérhető közelségben van, és hát ott volt kedvenc sorozatom, az Uralkodónő központi figurája, Stuart Mária, a hozzá köthető helyszíneket is felvettem a programba. Ezúttal nem foglaltam le előre buszt vagy vonatot, nem túl nagyok a távolságok, gondoltam, majd megoldjuk helyben. Pénzt sem kellett váltanunk, az öt évvel ezelőtti londoni útról maradt még fontunk, egyébként is kártyával szándékoztunk fizetni.

Február 19.

Mindjárt az elején majdnem kútba esett az egész út, Timi egész hétvégén és előző héten is beteg volt, hétfőn még orvosnál voltunk, de szerencsére keddre rendbe jött, így a 12.52-es vonattal elindultunk. 17.55-kor szállt fel a gép, kb. három óra az út, ottani idő szerint 20.15-kor szálltunk le Glasgow-ban. A reptéren mindenütt a falakon óriási posztereken gyönyörű képek ábrázolták Skócia legszebb részeit, az egyik helyen még madárcsicsergést is bejátszottak, olyan volt, mintha egy erdőben sétáltunk volna. Mindenütt padlószőnyeg, nem értettük, ez miért praktikus egy reptéren. Hosszas útlevél-ellenőrzés és sorban állás után (megkérdezték, milyen szándékkal jöttünk), szemerkélő esőben léptünk ki a reptér elé. Megtaláltuk a reptéri buszt, kártyával lehetett fizetni a sofőrnél, megvettük oda-vissza a jegyet, hogy ezzel már később ne legyen gond. (A neten talált információkkal ellentétben 9.5 helyett 14 font-ba került fejenként.) 21 órakor indult a busz, pontosan 25 perces út után szálltunk le a Buchanan buszállomáson. Innen csak néhány háztömbnyire állt a szállodánk, a Hill Street-en. Útközben bevásároltunk, aztán bejelentkeztünk a szállodába. Nagyon modern épület, a fehér és narancssárga színek dominálnak. A bejelentkezéskor nem kellett odaadni az igazolványainkat, ez kicsit furcsa volt. Kiderült, úgy oldják meg, hogy ilyen olcsó legyen a szoba, hogy minden extráért fizetni kell, (pl. nincs ingyen wifi), de nekünk ez így tökéletesen megfelelt, akinek meg szüksége van valamire, fizethet érte. A szobánk is nagyon modern és tiszta, de nagyon kicsi, szinte semmilyen bútor, csak egy nagy (és nagyon kényelmes) ágy, egy tükör, néhány fogas és kész. A fürdőszoba is nagyon apró, de nagyon praktikus. Tényleg nem volt ablak, ez kicsit szokatlan (bár tudtuk előre), viszont nem terveztünk sok időt itt tölteni, este, mire hazajövünk, már úgyis mindig sötét lesz. Éppen elhelyezkedtünk, kipakoltunk (már amennyire lehetett, mert szekrény sem volt), amikor megszólalt a tűzjelző. Gyorsan felkaptam az iratokat, kabát, cipő és már rohantunk is le a lépcsőn. A földszinten kiderült, hogy csak téves riasztás volt, felfelé már mindenki nevetgélve ment, legalább összehozta kicsit a társaságot a dolog, beszélgettünk a többi vendéggel, úgy tűnt, főleg fiatalokkal van tele a hotel. A szobában ettünk pár falatot, aztán lefeküdtünk.

Február 20.

Reggel fél 8-ig aludtunk, aztán megreggeliztünk és elindultunk a városba. Esett az eső, ezért úgy döntöttünk, inkább vonatra ülünk és elutazunk Linlithgow-ba. Lesétáltunk a Queen Street Station-re, (éppen renoválták), és a 9.26-os edinburgh-i vonattal elindultunk. Glasgow külvárosa és környező települések nem voltak túl érdekesek, de aztán már egész szép tájakon haladtunk át. Pontosan érkeztünk Linlithgow-ba, először megcsodáltuk az állomást, gyerekeknek kialakított játszósarok, könyvespolc, ahonnan ingyen el lehet hozni egy könyvet, vidám falfestmények. Végigsétáltunk a főutcán, szép régi házakat láttunk (favázasakat is!), és néhány perc múlva már a városháza előtt álltunk. Mögötte már látszott a vár és a St. Michael székesegyház, az oda vezető úton, a kőfalon minden skót uralkodó neve fel volt tűntetve egy-egy táblán. Meséltem Timinek Máriáról, a szüleiről és a fiáról, Jakabról, aki végül Anglia királya lett. Először a templomba mentünk be, gyönyörű, színes üvegablakokat láttunk, és legnagyobb döbbenetünkre magyar nyelvű prospektust kaptunk egy nagyon kedves úrtól. Ebben a 1242-ben felavatott templomban keresztelték Stuart Máriát, később faraktárnak használták, majd az edinburgh-i járvány alatt az egyetem itt tartotta az óráit. Cromwell lóistállónak használta, az ő katonáira emlékeztetnek a főhajó falában lévő golyónyomok. Érdekes volt, hogy az orgona lent volt a főhajóban, a templom körül pedig egy kisebb sírkertet láttunk. Ez a legnagyobb skót templom, mely túlélte a reformációt, eredetileg egy kőkorona volt a tetején, de 1964-ben egy hegyes alumíniumkorona került a toronyra, mely Jézus töviskoronáját szimbolizálja, ez azóta is megosztja a közvéleményt. (Tényleg elég különleges látvány.) Ezután megnéztük a 15. században épült palotát, ami tulajdonképpen egy rom, és főleg azért érdekes, mert itt született Stuart Maria 1542-ben. A vár egy kis bájos tó, a Linlithgow Loch partján állt, még pici vitorlásokat is láttunk. Körbesétáltunk, de a várba nem mentünk be, úgy tűnt, mivel csak a puszta falak állnak, sokkal többet bent sem látnánk. Azért lefényképeztük az udvaron álló szökőkutat, mely 1538-ban került ide. Mivel idefelé jövet útközben a vonat érintett egy Falkirk nevű állomást, átgondoltam, talán érdemes lenne most megnézni a híres Falkirk-kereket, hiszen hazafelé útba esik. Úgy döntöttünk, inkább busszal megyünk, egy aranyos bácsi segített a megállóban, szerencsére néhány perc múlva indult is a 38-as busz, a bácsi is ezzel utazott, ő szólt, hol kell leszállnunk. Falkirk főutcáján gyorsan megtaláltuk a másik buszt, (6-os számmal) ezzel mentünk ki a kerékhez, közben végigutaztunk a városon, nem is gondoltam, hogy ilyen nagy. Már a buszsofőr is figyelmeztetett bennünket, (és előtte a neten is olvastam), hogy a kerék csak nyáron működik, de azért is megnéztük. A megállótól néhány száz métert kellett sétálnunk, és már láttuk is a felső csatornát (ez pilléreken áll), és aztán a kereket is. Ez volt a világon az első, hajókat is átemelő lift, amely 2003-ban készült el. Két, különböző magasságban lévő csatornát köt össze, a 35 méteres szintkülönbséget az óriási kerék hidalja át, mely a magasba emeli a hajókat, méghozzá úgy, hogy a hajók 1,3 millió liter vízzel teli óriásvödrökbe úsznak be, a kapu becsukódik, és a kerék forgatásával a hajót felviszik a következő szintre. Állítólag a kerék forgatásához mindössze annyi energia kell, mint 10 csésze víz felforralásához! Sajnos, tényleg nem működött, ennek ellenére a látogatóközpont nyitva volt, elég sokan is voltak. Vettünk képeslapot, megnéztük a kávézó és az ajándékbolt kínálatát, aztán visszasétáltunk a buszmegállóba. Éppen jött a busz, de egy ideig úgy tűnt, el sem bírunk indulni. Aztán csak sikerült, mi persze az emeleten ültünk, félelmetes látvány volt, ahogy a szűk utcákon fordultunk. Fél 2-re értünk vissza a központba, sétáltunk egyet Falkirkben a sétálóutcán, vettünk szendvicset, aztán a 14.20-as busszal visszaindultunk Glasgow-ba. Megint fent ültünk az emeleten, út közben néha eleredt az eső. Nagyon szép tájakon jártunk, és többet is láttunk, mint a vonatból, ráadásul megint kiderült, hogy a busz sokkal olcsóbb, mint a vonat, elhatároztuk, hogy mindenhová busszal megyünk, még ha tovább is tart egy kicsit. 15.40-kor értünk vissza Glasgow-ba, még sétáltunk egyet a városban. Felmentünk a katedrálishoz, de sajnos már nem volt nyitva. Megnéztük az egyetem épületeit, bementünk az egyetemi könyvesboltba, aztán vettünk vacsorát (a Salesbury-ben pizzát, friss, forró sült csirkecombot és salátát), aztán hazamentünk és megvacsoráztunk. 10-kor már aludtunk is.

Február 21.

Reggel 7-kor keltünk, ébredés után megvettem a buszjegyet online Edinburgh-ba, kettőnknek csak 9,4 fontba került (egyébként darabja 11 font!). Reggeli után elindultunk az állomásra, kellemes idő volt, bár még kicsit sötét. Kiderült, hogy a buszunk Londonba megy, emiatt alig találtuk meg (csak a végállomások vannak kiírva), még jó, hogy emlékeztem, hogy a National Express busza volt, így annál a kocsiállásnál vártunk. A mobilon mutattam meg a jegyet, hiszen nyílván sehol sem tudtuk kinyomtatni, de minden tökéletesen működött. 8.40-kor indultunk, végig autópályán mentünk, szép tájakon keresztül. Megállapítottuk, hogy itt nagyon sűrű az úthálózat, szinte mindenhová autópálya vezet, rengeteg letérővel, így minden várost gyorsan el lehet érni. Gondolom, azért a Felföldön már nem ez a helyzet. 9.55-kor értünk Edinburgh-ba, az Elder Street-re, kiderült, ez a város fő buszpályaudvara. Megkérdeztük, hogy jutunk el Roslin-ba, adtak egy térképet, és lerajzolták, hová kell mennünk. A térkép alapján úgy tűnt, a Waverley-vasútállomásról lehet szó, legalábbis azon a helyen volt a térképen a berajzolt x. Néhány perces sétával oda is értünk, lementünk az állomásra, de megállapítottuk, hogy az automata nem ad jegyet Roslin-ba, nincs is ilyen nevű állomás. Megkérdeztük a pénztárban, ott megerősítették ezt, és közölték, hogy busszal kell mennünk, a busz egy hídról indul, ami éppen az állomás fölött van (ezért hittük azt, hogy az állomást jelölték x-szel, a térkép ugyanis nem volt 3D-s!). A 37-es buszt kellett keresnünk, először meg kellett tippelni, a híd melyik oldaláról indul majd a busz, mert 2x3 sávos útról volt szó, és természetesen sehol sem volt átjáró. Szerencsére jó oldalt választottunk (a baloldali közlekedés néha azért még zavaró), megtaláltuk a kiírást, kiderült, nem mindegyik busz jó nekünk, a b jelzésű ugyanis éppen Roslin előtt elkanyarodik. Persze, pont egy ilyen jött, így tovább vártunk. Közben figyeltük a többi buszt, érdekes volt, hogy úgy tűnt, éppen műszakváltás van, mert minden busz ebben a megállóban váltott sofőrt. Az új kolléga addig a megállóban várt, majd amikor megjött a megfelelő busz, eltette a pipáját a zsebébe (nyilván elektromos volt), felszállt, beszélgetett néhány percig a leváltott kollégával, aki aztán vette a kabátját és leszállt. Végre megjött a mi buszunk is, kértem két napijegyet (addigra kimatekoztuk, hogy jobban megéri, hiszen csak 4 fontba kerül, míg egy jegy 1,7). Ekkor jött a feketeleves: kiderült, egyáltalán nem lehet kártyával fizetni (előző nap minden buszon így fizettünk), mondtam, nem baj, volt nálunk készpénz is, egy 20 fontost lobogtattam. Ez sem volt jó, csak pontosan kiszámolt fémpénzzel lehet fizetni, amit egyenként be kell dobálni egy perselyszerű dobozba. A sofőr nem tud visszaadni. Megkérdeztem néhány utast, de senki nem tudott váltani, így le kellett szállnunk. Nagyon mérges voltam, mert ezzel veszítettünk egy értékes félórát. Bementünk a szemben lévő ajándékboltba, 1 fontért vettünk 3 képeslapot, és megkértük az eladó srácot, úgy adjon vissza, hogy legyen elég aprónk. Végül a 11.14-es busszal indultunk el, végigmentünk a városon, domboldalon fekvő kis falvakon, végül pontosan délben értünk Roslin-ba. Néhány percnyi sétára volt a Rosslyn-kápolna, (a falu nevét másképp írják, mint a kápolnáét), mellette modern látogatóközpont épült, interaktív kiállítással, ajándékbolttal. 12.15-kor éppen indult egy idegenvezetés, egy bájos hölgy skót akcentussal elmesélte a kápolna történetét. Ezután egy német nyelvű prospektus segítségével végigjártuk a kápolnát, voltunk a kriptában, (állítólag itt rejtették el a Szent Grált), megnéztük az érdekesebb faragványokat. A kápolnát egyébként, melyet a 2003-as Da Vinci-kód tett híressé, 1446-ban avatták fel. A St. Clair család építette, és nagyon különleges hely, különösen a szabadkőművességhez és a templomos lovagrendhez fűződő kapcsolatai miatt. Olyan észak-amerikai növényeket ábrázoló faragványokat is találunk itt, amelyek még jóval 1492 előtt készültek. A Tanonc oszlopa arra a kőfaragó tanítványra emlékeztet, akit mestere féltékenységében megölt. (Tényleg szebb az ő oszlopa, csavart faragás díszíti, míg a mesteré egészen egyszerű.) További érdekesség, hogy a világ első klónozott báránya, Dolly innen néhány kilométerre született. Megcsodáltuk az üvegablakokat, körbesétáltunk kint is, lefotóztuk a támpilléreket, aztán visszaindultunk a buszhoz. Éppen jött a busz, visszautaztunk Edinburgh-ba. Skócia fővárosát „Észak-Athén”-jának is nevezik, középkori óvárosa (a György korabeli újvárossal együtt) a világörökség része. A Royal Mile-hoz legközelebb eső buszmegállóban szálltunk le, gyönyörű napsütésben felsétáltunk a várig, közben megnéztük a Tron Kirk-öt, amit ma már nem templomként, hanem kiállító-teremként használnak, bementünk a St. Giles katedrálisba, melynek helyén már 854 óta áll templom, és amelyet 1633-ban I. Károly nevezett ki székesegyháznak. Érdekes volt, mennyi zászló díszítette a belső teret. A várba vezető úton kockaköves utcákat, közöket láttunk, (amelyeket itt close-nak neveznek), meghallgattuk és lefényképeztük az utcán játszó skótdudásokat. Rengeteg múzeum és kiállítás is működik itt (whisky-múzeum, Camera Obscura,, írók múzeuma), de ezekre most nem volt idő. A vár nagyon impozáns, egy hegy tetején áll a város közepén, szép a kilátás. Ebben a várban adott életet 1566-ban Stuart Mária a jövendő VI. Jakab skót királynak, aki I. Jakab néven Anglia uralkodója lett, de itt őrzik a koronaékszereket és a Végzet kövét, amin a skót királyokat koronázták. Itt található a Skóciai Szent Margitnak szentelt kápolna, amelyet I. Dávid alapított a 12. században. Szent Margit egyébként magyar származású volt, édesanyja Szent István királyunk lánya volt. Malcolm király második feleségeként skót királynő lett, templomokat, apátságokat alapított. Három nappal azután, hogy férje és legidősebb fia elestek egy csatában, ő is meghalt. Mivel lánya I. Henrik angol király felesége lett, ő minden angol király ősanyja. A várban lévő kiállításokat már nem néztük meg, csak a külsővárig mentünk. Ezután átsétáltunk a Royal Mile másik végén álló Holyroodhouse-palotáig, közben megnéztük John Knox házát, aki a 16. századi skót reformáció vezéralakja volt, majd a skót parlament sok vitát kiváltó épületét, amely 2004-ben nyílt meg, (tényleg nagyon modern és különleges). Egészen közelről láttuk Artúr székét, amely tulajdonképpen egy kialudt vulkán a város közepén, ha lett volna időnk, fel is mászunk rá. A palota, amely a brit királyi család edinburgh-i lakhelye, már zárva volt, de egy kicsit be tudtunk kukkantani a várudvarra. Egyébként I. Jakab uralkodása alatt épült, legfőbb látnivalója Stuart Mária ágya. Ezután több busszal (ha már napijegyünk volt) visszamentünk a központba, a turista információnál megkérdeztük, hogy jutunk ki Leith-be. Pont szemből indult a 22-es busz, ezzel a Leith Walk-on kibuszoztunk a tengerhez. Az Ocean Terminal nevű bevásárlóközpontban ki volt írva, hogy a Britannia királyi jacht a 2. emeleten található, azt hittük, ez csak egy vicc, de tényleg ott volt (legalábbis ott kellett jegyet venni a sétára a hajón, majd kívül egy lépcsőn leereszkedni a hajóig.) Sajnos aznap már nem volt nyitva, de azért csináltunk néhány fotót a hajóról. (Egyébként sem akartunk felmenni a hajóra, de azt hittem, egy kikötői mólónál áll majd, és legalább kívülről le lehet majd fotózni.) Egy srác elmagyarázta, hogy ha lejjebb megyünk, egy teraszról még jobban rálátunk, meg is találtuk. A jachtot egyébként Glasgow-ban építették 1953-ban, de már egy ideje Leith kikötőjében horgonyoz, amikor éppen nem a királyi család szórakoztatását szolgálja. Úgy tűnt, itt a tengerhez egyáltalán nem lehet közelebb menni, ezért busszal visszamentünk Leith központjába, ahol hangulatos csatornák partján sétáltunk. Leith középkori kikötője fontos szerepet játszott Edinburgh történelmében. Stuart Mária édesanyja innen uralkodott lánya nevében, itt volt Cromwell támaszpontja is, (de itt született Sean Connery is). A város a második világháború után hanyatlásnak indult, lerobbant kerületté vált, ezt az időszakot mutatja be a Trainspotting című könyv és az ebből készült film is. Mivel már nem volt időnk kimenni South Queensferry-be, ahol megnézhettük volna a Forth két hídját, (melyek közül az 1890-ben felavatott Forth Bridge nevű vasúti híd 2015 óta a világörökség része), az esti séta után visszabuszoztunk a városba, Timi evett egy McDonalds-ben, majd a 19.40-es busszal visszamentünk Glasgow-ba. A jegy 16.4 fontba került, a neten 20 fontért tudtam volna megvenni. Furcsa, hogy itt online drágább a jegy, bár nem tudom elképzelni, hogy a reggeli 9 fontnál még olcsóbban tudtam volna a buszon megvenni. 20.25-kor leszálltunk a Buchanan-en, vettünk vacsorát Salesbury-ben, hazasétáltunk, megvacsoráztunk és éjfélkor lefeküdtünk.

Február 22.

Reggel nagyon sokáig aludtunk, (mivel nincs ablakunk, a napfény nem ébresztett fel bennünket, az órát pedig nem állítottuk be), ezért csak a 10.50-es busszal indultunk Lanarkba. Előtte óvatosságból váltottunk pénzt a buszállomáson lévő automatában, de kár volt, mert itt persze lehetett kártyával fizetni. Délben értünk Lanarkba, gyalog lesétáltunk New Lanarkba, a Clyde folyó völgyébe, ahol a 18. században létrehozták ezt a lakótelepet, a világ első óvodájával. A felvilágosult gyáros, David Dale 1785-ben alapította meg a falut, hogy a Clyde vizét felhasználva pamutot állítson elő. Néhány évtizeddel később, 1820-ban, Robert Owen, a malom igazgatója felismerte, hogy a jobb termelés elérésében a munka mellett a kultúrának és az oktatásnak is nagy szerepe van, ő hozta létre a világ első óvodáját, valamint iskolát alapított a 12 évesnél fiatalabb gyerekek számára. A munkásoknak ingyenes orvosi ellátás is járt. Felsétáltunk a túraútvonalon a vízesésig, a Falls of Clyde-ig, megnéztük az egyforma házakat, az ajándékboltot, lélegzetelállító volt a kínálat gyapjúholmikból, de mi csak képeslapot vettünk. Visszasétáltunk Lanarkba, a 15.05-ös busszal visszamentünk Glasgow-ba. Leszálltunk az egyetemnél, megcéloztuk a Clyde folyót. Nem volt igazán szép a partja, de nagyon híres az itteni hajógyártás. Egy időben a világ hajóinak több mint a felét a Clyde folyón építették. A közelben található a Glasgow Green, egy óriási park. A Trongate-en megnéztük a Tron Theatre-t, mely egykor templom volt, de mára kortárs művészeti találkozóhellyé alakították át. Kezdett sötétedni, egy kis vendéglőben (a falon régi fotók voltak, valószínűleg a tulaj családjáról) vettünk fish and chips-et, egy kis téren megettük, aztán vásároltunk a Primark-ban. (Mustársárga táska, hozzáillő kendővel, Timinek Frida Kahlo-s póló és egy kord kötényruha.) Este fél 9-re értünk haza, zenét hallgattunk, aztán fél 12-kor alvás.

Február 23.

Reggel 8-kor keltünk, kijelentkeztünk, lesétáltunk a buszállomásra, de elég drága volt a csomagmegőrzés, ezért inkább magunkkal vittük a táskákat. Úgy terveztük, egy múzeumban hagyjuk majd, amíg megnézzük Glasgow-t. A város a Clyde folyó két partján terül el, 23 kilométerre annak torkolatától. A hajóépítés virágoztatta fel a 19. sz. végén, ez volt Nagy-Britannia második legnagyobb városa. A 70-es évek gazdasági válsága után nagy lett a munkanélküliség, de a 1990-re Glasgow feltámadt hamvaiból és ebben az évben elnyerte Európa kulturális fővárosa címet is. Először a modern művészetek galériájába mentünk, sajnos itt nem volt csomagmegőrző, a kiállítás érdekes volt, nagyon újszerű. Volt olyan terem, ahol teljesen sötét volt, csak néhány műalkotás volt megvilágítva. A galéria 1996-ban nyílt meg, és ez Nagy-Britannia második leglátogatottabb művészeti galériája a londoni Taté Modern mögött. Ezután elsétáltunk a katedrálishoz, közben érdekes graffiti-ket láttunk a házfalakon. A katedrálissal szemben a St. Mungo egyházművészeti múzeumban kezdtünk, a 6 nagy világvallás jelent meg egy teremben. Itt végre letettük a táskát, aztán átmentünk a katedrálisba. Közben megnéztük a város legrégebbi lakóházát, mely a múzeummal szemben áll. A 12. században épült katedrális volt az egyetlen középkori skót székesegyház, mely túlélte a reformációt. a pápa 1451-ben Rómával egyenrangú zarándokhellyé nyilvánította. Monumentális, lenyűgözőek a színes üvegablakok, a tetőgerendái állítólag eredetiek. Úgy tűnt ezt is inkább a turisták használják, nem a hívők, nyoma sem volt székeknek, a főhajóban pedig egy kiállítást láttunk paravánokon. Ezután sétáltunk a Necropolis-ban, amely a katedrális melletti dombon áll, és amelyet a párizsi Pere Lachais temető mintájára terveztek. Visszamentünk a központba, a George Square-re, amely a város központja, gyönyörű György és Viktória kori épületekkel, köztük a City Chambers, a kereskedelmi kamara, monumentális homlokzatával. 1888-ban épült a méltóságteljes épület. Ezután a tér alsó sarkán felszálltunk a 100-as buszra, amivel kimentünk a Kelvingrove parkba. Sajnos a sofőr nem tudott visszaadni, ezért 3 jegyet vettünk. Közben esni kezdett, de mire végigjártuk a gyűjteményt, már el is állt. A Kelvingrove galéria Nagy-Britannia leglátogatottabb múzeuma Londonon kívül. Most is rengetegen voltak, családok százai nyüzsögtek a termekben, ahol az őrök egyáltalán nem voltak szigorúak, mindent meg lehetett fogni, a gyerekek rohangáltak, elég nagy volt a zaj. Láttunk 17. századi holland (Rembrandt), 19. századi francia (Monet) képeket, de voltak helyi skót festők képei is. Megnéztük egy Da Vinci rajzaiból készült kiállítást is, ez állítólag néhány hét múlva Magyarországon is látható lesz. Egy külön teremben drámai megvilágításban láttuk Salvador Dali: Keresztelő Szent János című képét, mely különös perspektívából, felülről nézve ábrázolja a megfeszített Krisztust. A gyerekeket főleg a földszinti csarnokban kiállított óriási dínó csontváza kötötte le, de több teremben lehetett látni kitömött állatokat is. Ja, és mint minden brit múzeumban, itt is ingyenes volt a belépés! Még lefényképeztük az egyetemet, aztán gyalog visszaindultunk a városba. Közben vettünk ennivalót, ajándékba whisky-t. A hatos reptéri busszal kimentünk a reptérre, 20.40-kor felszálltunk. Pesti idő szerint fél 1-kor szálltunk le.

Február 24.

Hajnali ötig a reptéren voltunk, Timi aludt, én olvastam, aztán a 6.13-as vonattal hazaindultunk … volna, de a vonat késett fél órát, így Kiskunfélegyházát lekéstük a csatlakozást. Végül a 8.45-ös busszal jöttünk el Félegyházáról, 10 előtt értünk haza.

Február 19.