Utazások 2019: 2019

Montenegró

2019. október 26 – november 2.

Előkészületek

Már májusban megvettük a repülőjegyeket, kettőnknek összesen 26.980 forintba került oda-vissza. A szálláson sokat gondolkoztunk, úgy éreztük, Podgoricában elég lesz egy éjszaka, a többi időt Kotorban kell töltenünk, ahonnan végigjárhatjuk a tengerpartot. Megnéztem az Ozone TV Montenegróról szóló filmjét, még ki is jegyzeteltem azokat a helyeket, amiket meg akarunk nézni. Persze tudtuk, hogy mindenre nem lesz idő, úgy tűnt, a Durmitor nemzeti park és a Tara-kanyon, (ami a világ második legmélyebb szurdoka a Grand Canyon után!!), túl messze van, ezek most kimaradnak. Az Ostrog-ban lévő sziklakolostort is szívesen megnéztük volna, de oda is nehéz lett volna eljutni. Hogy meddig megyünk le délre a tengerparton, azt a kérdést nyitva hagytuk, bár valószínű volt, hogy Ulcinj már túl messze lesz. Kotorban nehéz volt dönteni a jobbnál-jobb szállások között, végül az óvárosit választottuk. Nagyon tetszett az a kép a szűk sikátorról és a lakásról készült fotók is meggyőzőek voltak. Később kiderült, ez nagyon jó döntés volt, a lakás ennél központibb már nem is lehetett, a főtértől néhány méterre laktunk, így akár este is le tudtunk menni a városba sétálni. Néhány héttel indulás előtt tartottunk egy összejövetelt Hédivel és Etelkával, ahol számba vettük, hová szeretnénk elmenni, Budva, Perast, Herceg Novi, Cetinje, Petrovac és Tivat is szerepelt a listán. Dubrovnikba is át akartunk menni, de elég kevés információt találtunk a buszmenetrendről. Gondoltuk, majd rögtönzünk. Mindenesetre Timivel előkerestük a kunát, amit még tavaly tettünk félre. Mivel a szállást is készpénzben kellett kifizetni, úgy tűnt, elég sok euróra lesz szükségünk. A helyszínen ez be is igazolódott, az élelmiszert általában kártyával vettük, de a buszjegyet sajnos nem, így a végére el is fogyott a készpénzünk. Amikor váltani akartunk, a bankban (OTP Banca!!!!), elküldtek bennünket, mondván a magyar forint nem konvertibilis valuta, ők nem foglalkoznak vele. Elég megalázó volt. Egy montenegrói ismerősünk (saját taxisunk, Anto) később elmagyarázta, hogy ők önkényesen vezették be az eurót, amikor megkérdeztem, ez hogyan lehetséges, azt mondta, ők nem tényezők az európai gazdasági életben, ezért senkit sem érdekel, mivel fizetnek. Montenegró egyébként egy sokszínű kis ország a balkán félsziget délnyugati részén, Bosznia és Albánia között. 300 méter hosszú tengerparttal és 2000 méter magas hegyekkel is rendelkezik, vagyis elég kis területen sok látnivaló koncentrálódik. Az országnak 625 000 lakosa van, 2006 óta függetlenek, de a lakosság kb. 30 %-a szerb, és még mindig érezhető nosztalgia a soknemzetiségű Jugoszlávia irányában. A történelme elég változatos, illírek, rómaiak, szlávok, majd bizánci, velencei és Habsburg-uralom váltakozik. Először 1878-ban lesznek függetlenek, majd 2006-ban kilépnek a Szerbiával közös államszövetségből. 2012 óta folynak a tárgyalások az Európai Unióhoz való csatlakozásukról.

Okt. 26.

Már péntek este a 18.15-ös busszal felmentünk Pestre, 8-kor felértünk a Népligetbe, az 1-es villamossal a Hungária körút és az Egressy út sarkáig mentünk, onnan egy sarokra van Peti lakása. Hédi vacsorával várt bennünket, beszélgettünk, aztán 11-kor lefeküdtünk aludni. Hajnali fél 4-kor keltünk, 4.15-re ment a taxi Etelkáért Óbudára, kb. 10 perc múlva ott volt értünk. Gyorsan kiértünk a reptérre, 6.35-kor (még sötétben) felszálltunk, közben felkelt a nap, gyönyörű volt a gép ablakából, a képek nem igazán adják vissza a színeket. Pontosan egy órát repültünk, a reptéren elég sokáig tartott az útlevél-ellenőrzés (elhagytuk az EU-t!). Kint kiderült, hogy Podgoricába 12 euró a taxi, de Cetinje-be is csak 30, vagyis a különbség csak 18 euró. Úgy számoltunk, a buszjegy sem lehet lényegesen olcsóbb fejenként 4,5 eurónál, ezért taxival mentünk Cetinje-be. A 15.000 lakosú Cetinje 1878-ban lett a függetlenné vált Montenegró fővárosa, de a története a 15. századig nyúlik vissza, amikor Montenegró első uralkodója itt jelölte ki székhelyét és 1484-ben elrendelte a cetinjei kolostor felépítését. A 19. század második felében aztán diplomáciai központ lett, I. Miklós király lányait Európa számos uralkodóházába házasította be, így ő lett „Európa apósa”. Ebben az időben épültek azok a követségi épületek, amelyek ma is meghatározzák Cetinje hangulatát. 9 körül értünk oda, a buszmegállóban hagytuk a táskákat. (Bár nem volt csomagmegőrző, de a pénztáros fiatalembert sikerült meggyőzni, hogy hadd tegyük le őket.) Elindultunk a városba sétálni, először egy szép templomot csodáltunk meg (a neve Vlaska templom), ami egy park közepén állt. Az eredeti templom 1450 körül épült, a kerítését állítólag olyan puskák csöveiből készítették, amelyet az 1876-os háborúban a törököktől zsákmányoltak. Ezután egy igen harcosnak látszó amazont ábrázoló szobrot láttunk, valószínűleg első világháborús emlékmű, legalábbis az 1915-ös évszámból erre következtettünk. Egy sétálóutcára kanyarodtunk, földszintes, szépen felújított házakat láttunk, szinte mindegyikben valamilyen üzlet volt. Az egyik házban az orosz cárnő, Maria Alexandrovna által 1869-ben alapított leányiskola tábláját láttuk és egy, a lányokat és nevelőnőjüket ábrázoló tablót, amely jótékonyan takarta a még nem restaurált ház omladozó vakolatát. Egy másik házon hasonló tablón egy nyomda rajzát láttuk, ami nem csoda, hiszen már a 15. században nyomda működött Cetinje-ben. Ezután lefényképeztük a Vladin dom-ot, vagyis az egykori Kormányépületet, amelyben ma a Történelmi és Művészeti Múzeum működik. Ezután egy gyönyörű parkba értünk, jól látszottak a Cetinje-t körülvevő hegyek. A park egyik oldalán megtaláltuk a város egyik legfontosabb nevezetességét, a Szent Péter Monostort. 1484-ben épült, persze közben többször lerombolták, újjáépítették, kibővítették. Uralkodói székhely és kulturális központ volt évszázadokig. Itt működött az első általános iskola és az első nyomda is. Megnéztük az udvarát és az egyhajós, szerény templomba is bementünk. Ezután visszamentünk a múzeum épületéhez, majd a vele szemben lévő cukrászdában finom süteményeket kóstoltunk. Visszasétáltunk a főutcára, megnéztük a német nagykövetség épületét. Lefényképeztük a Zetski dom, vagyis a Nemzeti Színház hófehér épületét, a bolgár nagykövetséget, a Néprajzi Múzeumot (ez volt egykor a szerb nagykövetség). Vele szemben áll Miklós király palotája, amelyben ma a Nemzeti Múzeum működik. 1863-ban kezdték építeni, piros színű falaival és fehér díszítéssel igen impozáns épület. Néhány méterre innen áll a kőből készült Njegos Múzeum, vagyis a Biljarda, ahol a költőfejedelem Petar Njegos könyveit és kéziratait őrzik és persze a névadó billiárdasztalt. Ezután a park közepén álló Crkva na cipuru-t, vagyis a kastélykápolnát néztük meg. Visszamentünk a főtérre, és egy bájos étteremben (piros kockás abroszok, árnyas fák, kilátás a hegyekre) megebédeltünk. Persze, ezúttal is igyekeztünk valami helyi jellegzetességet kérni, crnogorsko potkovica-t kértem, amit tulajdonképpen montenegrói patkónak lehet fordítani, tele volt minden finomsággal, (kolbász, sajt, helyi füstölt sonka, tojás) és az egész tésztaköntösben volt megsütve. Pont úgy nézett ki, mint az étlapon lévő képen, még az olajbogyót és a tejfölt is pont úgy rendezték el a tányéron. Óriási adag volt, így mind a négyen meg tudtuk kóstolni. Timi pizzát evett, kértünk egy sopszka salátát és levest is. Ezután megkerestük az Osztrák-Magyar Monarchia egykori nagykövetségét, alig találtuk meg, senki sem tudta, hol van. Óriási épület, valamikor biztosan nagyon impozáns volt, de most elég romos állapotban van, nem lehet bemenni. Az épület bal oldalába egy templomot is beépítettek. Ezután visszasétáltunk a buszállomásra, közben reménykedtünk, hogy megvannak a cuccaink. A pénztárban már egy nő ült, de tudott rólunk. Megkérdeztük a buszt Kotorba, egy óra múlva indult volna, 5 euró fejenként, a taxi viszont 25 euró volt (egy ottani alkalmazott kérdezte meg telefonon, és ő is hívta a taxit, miután igent mondtunk az ajánlatra). Negyed 4-kor értünk Kotorba, közben kétszer megálltunk fényképezni Budva fölött. Gyönyörű volt a tenger és Budva óvárosa egy kis félszigeten, és mindez egy magas hegyről nézve! Vesna, kotori háziasszonyunk már várt minket, a lakás kb. 1 percre van a főtértől, egy kis sikátorban az óratorony mögött. A lakásban van egy nappali, egy hálószoba, konyha, fürdőszoba. Az ablakokon mindenütt zöld zsalugáter, viszont mindegyik egy-egy sikátorra néz, így alig van fény, állandóan lámpát kellett gyújtani. Vesnával együtt elmentünk a helyi turisztikai hivatalba, itt be kellett jelentkezni. Miután elbúcsúztunk háziasszonyunktól, elindultunk sétálni a városba. Kotor 6000 lakosával a Kotori-öböl délkeleti sarkában fekszik. Az 1979-es földrengés után óvárosát a világörökség részévé nyilvánították, hogy ezzel is felgyorsítsák az újjáépítést. Óvárosát egy 4 km hosszúságú fal öleli körbe, mely még a város fölé magasodó hegyre is felfut (esténként gyönyörűen ki van világítva!). Három kapun lehet bejutni a városba, a 16. századi, reneszánsz főkapuval szemben áll a Sahat kula, vagyis az Óratorony, (épült 1602-ben), ami mögött a lakásunk volt. A főtér neve Fegyver tér, nevét onnan kapta, hogy a velenceiek idején itt árulták és javították a fegyvereket. Gyönyörű volt az óváros, csupa kő, zöld zsalugáterek, szűk sikátorok, mindenütt üzletek a házak földszintjén. Az utcákat, tereket mindenütt fényes, sima kövek borítják, amelyeket minden reggel felmostak! Kimentünk a tengerpartra, mindenütt pálmák, gyönyörűen sütött a nap! Megkerestük a kikötőt és a strandot, aztán bevásároltunk egy szupermarketben. Mindent hazavittünk, otthon megvacsoráztunk (mi Timivel csak gyümölcsöt ettünk, Cetinje-ben nagyon teleettük magunkat), aztán este 7-kor újra elindultunk. Kivilágítva is gyönyörű az óváros, megkerestük a katedrálist, belevesztünk a sikátorokba, apró kis terekre bukkantunk, elhárítottuk a pincérek invitálását, lefényképeztük a szebbnél-szebb házakat, erkélyeket. 9 után értünk haza, fürdés, naplóírás, aztán 10-kor alvás.

Okt. 27.

Az óraátállítást természetesen átaludtuk, reggel 7-kor keltünk, megreggeliztünk, aztán haditervet készítettünk. Etelka javasolta, hogy ne délután, hanem reggel menjünk fel az erődbe, mert így pont, mire meleg lesz, mi már lefelé jövünk majd a hegyről, aztán kora délután jöhet a strandolás. El is indultunk, kicsit hűvös volt még, ezért vittünk magunkkal hosszú ujjút is. Megtaláltuk a feljárót és elkezdtünk felkapaszkodni a lépcsőkön (állítólag 1420 – más források szerint 1350 - van belőle!) Hédi először nem akart feljönni, de legyőzte a tériszonyát és felkapaszkodott egészen a tetejére. Az út elején még a házak között mentünk, (idős néni üldögélt az egyik teraszon), szűk sikátorokon keresztül vezetett az út. Aztán felértünk a tetők fölé, már ráláttunk a háromszög alakú óvárosra, aztán pedig az öbölre és a szemben lévő hegyekre is. Ahogy véget értek a házak, egy beléptető kapu állta utunkat, kiderült, hogy 8 eurót kell fizetni a továbbhaladásért. Kifizettük, bár az útikönyv szerint (pedig friss, 2018-as!) ingyenes a belépés az erődbe, amit egyébként még a velenceiek építettek. Kb. félúton találtunk egy templomot, amit már lentről kinéztünk, de nem lehetett bemenni, csak lefelé jövet néztük meg. Rengeteg macskával találkoztunk (Etelkát még meg is támadta az egyik, mert kaját sejtett a táskájában!), egyébként Kotorban is rengeteg a macska. Mire felértünk, kisütött a nap, elég meleg lett, egyre több lett a turista is. Gyönyörű volt a kilátás, láttuk az egész Kotori-öblöt, érdekes zöld színe van a tengernek. Lefelé már kicsit könnyebben ment az út, bár itt-ott vigyázni kellett, nehogy megcsússzunk a köveken. Most már nyitva volt a kis kápolna, így benéztünk. A neve Egészségadó Boldogasszony templom, amelyet a hívek hálából építettek, mert megmenekültek a pestisjárvány elől. Érdekes volt a mennyezete, világoskék háttéren sárga csillagok. Dél körül értünk le, ettünk valamit otthon és elindultunk a strandra! Először borzasztóan hidegnek éreztük a vizet, de aztán megszoktuk, kétszer is bementünk úszni. Kint is kellemes meleg volt, fényképezkedtünk a pálmák alatt, napoztunk, aztán 4-kor hazamentünk, mert hirtelen lement a nap, pontosabban lebukott a hegyek mögé. Otthon átöltöztünk, aztán újra elindultunk a városba. Bementünk a katedrálisba, 3 euró volt a belépő, de ebben benne volt egy kiállítás is, ereklyetartók, miseruhák, érdekes képek, feszületek. A neve Szent Trifun-székesegyház, román stílusban épült 1166-ban. Több földrengés is ledöntötte, mindig újjáépítették. A két tornya már barokk stílusú, az egyik befejezetlen maradt. Belül, a tégla oszlopokon freskók maradványait láttuk, amelyeket még nem restauráltak. A múzeum megtekintése után ki lehetett menni a két torony közötti teraszra, itt éppen a homlokzatot uraló rózsaablak alatt álltunk, így elég közelről láttuk. Érdekes volt az egyik síremlék, ahol a püspök a falon feküdt keresztben. Színes üvegablakokat is láttunk, de ezek már modern mintákkal és színekkel (főleg a kék árnyalatait használták) készültek. Ezután bementünk a Szent Miklós ortodox templomba is, amely a 20. század elején épült. Ikonokat, óriási méretű képeket láttunk, az egyiken Timi felfedezett egy modern női arcot. Bementünk a vele szemben álló Szent Lukács templomba is, mely a 12. században épült és érdekessége, hogy ez a város egyetlen épülete, amely valamennyi földrengést épségben vészelt át. A vallási tolerancia jegyében az apró templomnak egy katolikus és egy ortodox oltára is van. Ezután végigsétáltunk a kikötő mellett és az óvároson kívül egy steak house-ban megvacsoráztunk. Óriási hamburgereket ettünk, Timi csirkéset, én vegetáriánusat sült padlizsánnal és paprikával, szabadon választott 5 féle saláta és sült krumpli volt hozzá. Ezúttal a város legrégebbi kapuján, a 13. században épült déli kapun keresztül mentünk be az óvárosba, a pékségben vettünk cseresznyés és csokis sütit desszertnek, kinyitottunk egy üveg vörösbort (utána mostunk egy adagot, mert Etelkával csavarhúzóval nyitottuk ki az üveget, aminek áldozatul esett a pólóm és az ő kardigánja), sztorizgattunk, aztán hajat mostunk és 11-kor alvás.

Okt. 28.

7-kor keltünk, fél 9-kor elindultunk a városba. Amikor kiléptünk a városkapun, egy óriási óceánjárót pillantottunk meg, akkora volt, hogy eltakarta a szemben lévő hegyeket. Azt sem értettük, hogy fért be egyáltalán az öbölbe!! Kisétáltunk a buszállomásra, közben végigsétáltunk a piacon, amelyet a várfal külső, tenger felőli részén tartanak minden reggel. Rengeteg zöldség, gyümölcs, helyi kolbász, sajt, aszalt gyümölcs, méz, friss és szárított gomba mellett volt egy asztal, ahol legalább 20 féle olajbogyót láttunk, különböző ízesítéssel és töltelékkel. A buszmegálló csak 5 percre van, de egy sokkal lepusztultabb környéken, pont szemben állt egy magas ház, teljesen üresen, romosan, egykor gyárépület vagy raktár lehetett. Megkérdeztük a buszt Perastba, 9.10-kor indult Herceg Noviba, 2,5 euró volt a jegy. Fel is szálltunk, az út végig az öböl partján vezetett, mindenütt rengeteg szálloda, a hegyoldalban pedig szép családi házak. Kb. fél óra múlva értünk Perast-ba, a város fölött, a hegy oldalában tett le bennünket a busz, innen kellett lépcsőkön lemenni a városba. Gyönyörű, mediterrán városka, kőházak, pálmák, sok virág. Kerestünk egy csónakot, fejenként 5 euróért átvitt minket a Szirti Madonna-szigetre. Csak mi ültünk benne, pedig kb. 20 fős hajó volt. A szigeten csak egy templom áll és egy ajándékbolt. A templomba belépőt kellett fizetni, 2 eurót, kicsi furcsálltuk, de kiderült, hogy egy érdekes kiállítás is van itt, a hajóskapitányok ajándékaiból. Láttunk képeket, fegyvereket és használati tárgyakat is. Egy német csoportot hallgattunk, az idegenvezetőjük érdekes dolgokat mesélt, pl. egy gobelinről, amibe a készítője a saját hajszálait is beleszőtte. Láttunk bélyegeket a világ sok országából, mind a Szirti Madonnát ábrázolták. A Gospa od Skrpjela, vagyis a Szirti Madonna-templom első épületét 1452-ben emelték. Egy mesterséges szigeten áll, amely itt elsüllyedt hajók roncsaiból és a tengerészek által vízbe dobott kövekből épült. Visszafelé elhajóztunk a Szent György sziget mellett, ahol egy régi temető és egy bencés kolostor található, ami nem látogatható. Visszahajóztunk Perast-ba, sétáltunk a házak között, aztán a parton. Perast fénykorát a velencei időkben élte, akkori flottája vetekedett a dubrovnikival, aztán hanyatlásnak indult, ma már kb. 300 lakosa van, csendes, nyugodt kisváros. A kikötőben megnéztük a Szent Miklós templomot, szép, fagerendás mennyezete van. Végigsétáltunk a felső, parttal párhuzamos utcán, velencei stílusú paloták, szűk sikátorok között. A város végén visszafordultunk és végigsétáltunk a parton, pici kikötők, strandok, éttermek és persze pálmák szegélyezték az utat. Vettünk fagyit, aztán megkérdeztük a buszt, csak fél óra múlva jött volna, ezért inkább kocsival mentünk, 10 euróért vittek át minket Risan-ba (rablás!). Olvastam, hogy itt szép római mozaikok vannak, amit ingyen meg lehet nézni. Risan egyébként az öböl legrégebbi, 1500 lakosú városa, lakták illírek, rómaiak, ebből az időből származnak azok a padlómozaikok, amiket meg akartunk nézni. Sajnos mégsem volt ingyen, 5 euró volt a belépő, időnk sem volt, így mégsem mentünk be, inkább busszal átmentünk Herceg Noviba. Csak 1,5 euró volt a jegy, egy kisbusszal mentünk, végig az öböl mentén vezetett az út. Fél 2-kor értünk a városba, lesétáltunk a lépcsőkön a partra. Herceg Novi „az örök zöldellés, a nap és a sétányok városa”, legalábbis Ivo Andric, Nobel-díjas író szerint. Máshol azt olvastuk, a virágok és százezer lépcső városa, ez utóbbitól kicsit megijedtünk, mert még a lábunkban volt az előző napi hegymászás izomláza. A várost 1382-ben alapították, hányatott történelme során volt a török, a velencei, az orosz, a horvát, az osztrák-magyar, majd a szerb birodalom része is, 1991 óta újra Montenegróhoz tartozik. Mára igazi művészváros lett, rengeteg galériával és színházi fesztivállal. Először egy gyönyörű parkon (inkább botanikus kerten, a neve Park Boka) keresztül lementünk a partra, végigsétáltunk az üzletek szegélyezte mólón (Pet danica a neve, öt lányról nevezték el, akiket megöltek a 2. világháborúban, és 5 km hosszan kanyarog az öböl partján), lefényképeztük a kikötőben horgonyzó vitorlások árbócerdejét. Megnéztük a Forte Mare erődöt, közvetlenül előtte egy kavicsos strandot, és a Citadellát, ami úgy tűnik, beledőlt a tengerbe. Nagyon morbid látványt nyújtottak a földön fekvő, de valamiért épségben maradt boltívek. Aztán megint felmásztunk (jaj, azok a lépcsők!) a főtérre, az Óratorony mögötti kapun át beléptünk az óvárosba. Az Óratorony (Sat kula), amelyet a törökök építettek 1667-ben, egykor a város kapuja volt, a mellette álló házak alkották a várfalat. A mögötte elterülő Herceg Stjepan téren láttunk egy szép templomot, ez a 20. század elején elkészült ortodox Mihály arkangyal templom, amelyen neoromán, neogótikus és keleti építészeti elemek keverednek. Belül teljesen egyszerű, hófehérek a falai. Ezután elindultunk az óváros egyik utcáján lefelé, bementünk a Josip Bepo Benkovic galériába, festményeket és rajzokat néztünk meg. Továbbindultunk a tenger felé, egy újabb gyönyörű térre értünk. Egyik sarkán egy zeneiskola állt, mellette pedig a Szent Jeromos templom, amely egykor a keleti várfal része volt és tengeri őrtoronyként is funkcionált. Ezután kerestünk egy éttermet, töltött paprikát, húsgombócot ettünk, plusz citromos hallevest, nagyon finom volt. Közben beesteledett, kisétáltunk a buszállomásra, 18.20-kor indult a busz Kotorba, 3,5 euró volt a jegy. A sofőr vezetés közben telefonált, sőt, kutyás videókat mutatott a mellette állóknak, ennek ellenére épségben visszaértünk. A hajó nem volt már a kikötőben, bevásároltunk az IDEA-ban, hazasétáltunk és alvás.

Okt. 29.

Fél 7-kor keltünk, megreggeliztünk, aztán megalkudtunk egy taxissal, aki egyébként horvát volt, hogy vigyen át Dubrovnikba. 20 euróba került fejenként, pontosan ennyi lett volna a buszjegy is, de így nyertünk egy órát. 8 előtt indultunk, 10-re értünk át. Induláskor kocsit cseréltünk, Anto előbb a taxival elvitt bennünket a házához, ott beszálltunk a saját autójába, és aztán azzal indultunk el. A határátlépés előtt szólt, hogy ha kérdeznék, mondjuk azt, hogy barátok vagyunk, mert taxisként nem vihet át minket a határon. Azt is mondta, Dubrovnikban nem igazán kedvelik a montenegróiakat, mert a háború idején (1991-1992-ben) a montenegrói katonák a szerbekkel együtt lőtték a várost. Egész úton mesélt, megfájdult a fejem, annyira figyeltem a sztorikra. Elmesélte például, hogy figyeljük meg, mit tart a kezében az a szárnyas oroszlán, ami a velencei uralomra emlékeztet a kotori várfalon. Ha az oroszlán kezében tartott könyv nyitva van, az azt jelenti, hogy az adott város maga hívta be a velenceieket, hogy megvédjék a várost pl. a törököktől. (Ez volt a helyzet Kotorban is.) Ha a könyv zárva van, az annak a jele, hogy Velence egyszerűen leigázta a várost. Mesélt a délszláv háborúról is, (ő maga is katona volt akkor), a horvát-montenegrói ellentétről, politikáról, a turizmus szerepéről a gazdaságban. Azt mesélte, Kotorban minden nap kiköt legalább egy óriási tengerjáró hajó, ez azt jelenti, hogy minden nap 2-3000 ember száll le róla és tölti a napot (és költi a pénzét) Kotorban. És akkor még nem számoltuk az 1000 fős személyzetet. Gyakorlatilag ebből él a város. Mesélt a Sveti George (Szent György) szigetről is, amit nem tudtunk megnézni Perast-ban. Azt mondta, évente csak egyszer lehet látogatni a szigetet, ilyenkor a hozzátartozók elmehetnek azoknak a katonáknak a sírjához, akik a szigeten nyugszanak. 8 óra előtt indultunk, egy ideig a már jól ismert úton, Perast, Risan, majd Herceg Novi városait érintve végig az öböl mentén. Aztán kicsit eltávolodtunk a víztől, a szárazföldön, szép, hegyes tájon futott az út, majd visszatértünk a partra, de ezúttal már az Adria drámai látványa fogadott bennünket. Meg is álltunk fényképezni egy helyen, ahonnan gyönyörűen lehetett látni a mélyben Dubrovnik masszív falakkal, bástyákkal körülvett óvárosát. Dubrovnik (régi nevén Ragusa) az Adria (sokak szerint a világ) egyik legszebb városa. Lord Byron például úgy hívta „az Adria gyöngye. Hosszú és változatos történelme során sokáig meg tudta őrizni függetlenségét, nem hódolt be sem Velencének, sem a törököknek, a város lakói nagyon büszkék rá, hogy masszív városfalaik sohasem omlottak le. 10 körül érkeztünk a városba, de még sokáig köröztünk, mire valahol meg tudtunk állni. Végül a Minceta erőd, közelében, az óváros fölött tett ki minket Anto, megígérte, hogy ötre jön értünk. Az erőd tulajdonképpen Dubrovnik északi bástyája, egyben az óváros legmagasabb pontja. Érdekes, hogy az eredeti bástya alapja négyszögletes volt, de állítólag elzavarták a horvát építészt, és az új, olasz építész már kör alakú bástyát képzelt el. (Egyébként ez a Trónok harca egyik forgatási helyszíne.) Lépcsőkön leereszkedtünk az óvárosba, és a Pile kapun keresztül átmentünk a várfalon. (A 2 km hosszú falon végig is lehet sétálni, de nem akartunk ezért 200 kunát (majdnem 30 eurót) fizetni. A Pile kapu egyébként az óváros főkapuja, felette Szent Balázs szobrát lehet látni. Ahhoz, hogy átmenjünk a kapun, egy hídon kell átkelnünk, ami egykor a vizesárok felett vezetett át, ma már persze ezt feltöltötték, park van a helyén. Végigsétáltunk a főutcán, a Placa-n (más néven Stradun-on), amely akkor jött létre, amikor a korábban itt húzódó csatornát betemették. Az ostromkor megsérült házakat szépen restaurálták, szigorú szabályok betartása mellett, a zsaluknak pl. ugyanolyan zöldnek kell lenniük, és a lámpaoszlopok is teljesen egyformák, így biztosítják az egységes utcaképet. Benéztünk és be is mentünk néhány mellékutcába is. Az északra vezető utcák tulajdonképpen lépcsősorok, amelyek felvezetnek a szinte azonnal kezdődő hegyoldalra. A Stradun a végén kiszélesedik, itt található a Luza (Páholy) tér, Dubrovnik tulajdonképpeni főtere. Balra találjuk a Sponza-palotát, amely egykor vámház volt, ma kulturális központ, külsejében a velencei gótika és a reneszánsz keveredik. Mivel észrevettünk egy kaput, ami a tengerhez vezetett, a további épületek megtekintését későbbre halasztottuk. Kimentünk a partra, megnéztük a régi kikötőt, a vitorlásokat, halászcsónakokat és kirándulóhajókat. Ezután visszamentünk a térre, lefényképeztük a Kis Onofrio-kutat, az Óratornyot, amelynek eredetije 1444-ben épült, de megdőlt, ezért lebontották és 1929-ben a régi mintájára újjáépítették, oldalán pedig egy napóra mutatja az időt, és a 18. századi Szent Balázs templomot. Ide be is mentünk, megcsodáltuk az aranyozott oltárt, hófehér falakat és a modern üvegablakokat. Ezután megnéztük a tér többi épületét is, a Városházát, a színházat és a Rektori palotát. Ezután átmentünk a katedrális mögötti Gundulic térre, ahol nyüzsgő piacot találtunk. Zöldségek, gyümölcsök, levendulás ajándéktárgyak, nézelődtünk egy ideig. Bementünk egy édességboltba is, rengeteg gumicukor minden színben, formában és ízben, de ellenálltunk! Ezután megnéztük a szerb ortodox templomot, szép volt a csipkés homlokzata, a színesre festett, kazettás mennyezete, az oltár fölött pedig egy, az Utolsó vacsorára emlékeztető festmény. Ezután visszamentünk a Pile kapuhoz, ezúttal nagyobb figyelmet szenteltünk a Nagy Onofrio-kútnak, mely „kistestvérével” együtt olasz tervezőjéről kapta nevét. Annak a vízvezetékrendszernek a része, amely 1444 óta látja el a várost. A kúttal szemben áll a Szt. Megváltó temploma, mely az 1520-as földrengés után épült fogadalmi templomként. Használták sóraktárként is, ma kiállításokat rendeznek benne. Mellette áll a ferencesek temploma és kolostora. Érdekes, hogy a templom főutcára néző oldala teljesen dísztelen, erődszerű. A belseje nekem nagyon tetszett, a barokk oltár melletti fal kékre van festve, a többi fal és a mennyezet hófehér. Gyakorlatilag négyszög alaprajzú, nincs hajókra tagolva, teljesen egyszerű, eltekintve a mellékoltároktól és a festményektől. A templom mellett kis múzeum is működik, itt áll az ország legrégebbi patikája is, (1317 óta folyamatosan működik!), de mi igazából a kerengőre voltunk kíváncsiak. Az útikönyv szerint ez Dalmácia legszebb kerengője, és nem is csalódtunk, tényleg csodaszép. A patikával egy időben épült, román-gótikus átmeneti stílusban, minden oldalát 15 oszloppár díszíti. A gótikus, boltíves folyosók falfestményei Szt. Ferenc életét mutatják be. Az egyik festmény előtt egy teljesen indokolatlan erkélyt is láttunk. A kerengő által közrefogott udvaron buja, zöld növényzet, egykor itt termesztették a patika számára a gyógynövényeket. Ezután az egyik sikátoron (lépcsőn) felmentünk a Stradun-nal párhuzamos Prijeko utcára, ami sokkal keskenyebb, de itt is rengeteg az étterem, kávézó. Megkerestük a zsinagógát, kívülről nem látszott semmi, egy egyszerű ház homlokzata mögött volt az épület. Természetesen a Zudioska utcán áll, ami zsidó utcát jelent. Ez volt a balkán félsziget első zsinagógája, a 15. századból származik. Az első zsidók a 13. században érkeztek ide Spanyolországból, ma körülbelül 500 tagja van a közösségnek. Ezután visszasétáltunk a Luza térre, üldögéltünk kicsit a Rektori palota árkádjai alatt és megcsodáltuk a gyönyörű oszlopokat. Az első palotát 1200-ban emelték itt, azóta persze többször újjáépítették, ma Kultúrtörténeti Múzeum működik benne. Ezután bementünk a katedrálisba, melynek 12. századi eredetijét a legenda szerint Oroszlánszívű Richárd alapította. A háromhajós, barokk templomban felfedeztünk néhány érdekességet: láttuk egy apáca szobrát, egy képet, amely mintha a czestochowa-i Fekete Madonnát ábrázolta volna, és Krisztus keresztútjának a barokk templomhoz nem igazán illő, modern technikával készült stációit. Újra kimentünk a Luza térre, le akartuk fényképezni Orlando- (vagyis Roland) oszlopot, mely a város szabadságának jelképe, és bizonyos források szerint Luxemburgi Zsigmond tiszteletére emelték. Sajnos most nem látszott, ahogy a Szent Balázs templom főhomlokzata sem, mert építési munkálatok miatt paravánok takarták. Ezután egy széles lépcsősoron keresztül (amely a római Spanyol lépcsőre emlékeztetett bennünket, ahogy később kiderült nem véletlenül, a jezsuita Szent Ignác-templomhoz értünk, amely 1725-ben épült. Megcsodáltuk hófehér falait és dúsan díszített, barokk oltárát, majd mellette a raguzai kollégiumot. Ezután még végigsétáltunk a Branitelja Dubrovnika utcán, kerestünk éttermet, de elég húzós árak voltak, így végül vettünk pizza-szeletet, aztán később egy pékségben Timinek muffint és sajtos bureket. Aztán még sétáltunk egyet az északi várfal mentén, ¾ 5-kor jött értünk Anto, beszálltunk és a sötét tájon keresztül (egy másik határállomáson át) hazautóztunk. 7 óra előtt otthon is voltunk.

Okt. 30.

Reggeli után elindultunk a buszmegállóba, úgy döntöttünk, a mai napot Budvában töltjük. 3, 5 euró volt a jegy, megint kisbusszal mentünk. Útközben átmentünk Tivaton is, nem kaptunk kedvet hozzá, hogy megnézzük, elég elhanyagolt volt a buszállomás környéke. Igaz, Kotornak sem az a legszebb része. Fél 10-kor megérkeztünk Budva-ba, lefényképeztük, mikor megy vissza a busz, aztán átsétáltunk a városon. Budva a montenegrói tengerpart legrégebbi városa, ma 10.000 lakosa van. Óvárosának képét a 15. századi velencei hódítók alakították ki, ma kedvelt (és nyáron állítólag nagyon zsúfolt) üdülőváros. A buszmegállótól elég messze volt a part, lakótelepeken, modern városrészeken mentünk keresztül. Közben lefényképeztünk egy iskolaudvart, ahol a gyerekek pálmafák között játszottak. A partra érve először a kikötőt néztük meg, itt is vitorlások, halászcsónakok és kirándulóhajók, de itt már feltűnt néhány komolyabb kinézetű jacht is. Egy kapun (a neve Vaskapu) keresztül fallal körülvett, pici óvárosba érkeztünk, ahol apró utcákon, sikátorokon tekeregtünk, kis, hangulatos terekre bukkantunk, voltunk egy apró, kavicsos strandon is, nagyon hangulatos volt. Kiértünk egy apró főtérre, megnéztük a Szent Iván templomot (itt katedrálisnak mondják) meglepő oltárképével, aztán a vele szemben álló gazdagon díszített ortodox Szentháromság templomot is. Ezután tovább tekeregtünk a sikátorokban, megnéztük a Városi Múzeum épületét, aztán a Citadellát is kívülről. (A bejárata fölött németül volt kiírva, mikor épült. ) Visszasétáltunk a központba, a buszállomáson kiderült, hogy a reggel kinézett olcsó étterem csak az állomáson dolgozó személyzetnek olcsó, nekünk nem. Mindegy, éhesek voltunk, ezért beültünk. Gombalevest ettünk, aztán Timi pizzát (Montenegro volt a neve, volt rajta Njegusi-ból való sonka!!) én pedig veteriánus tálat ettem (a krumpli és a rizs meleg volt, de a párolt zöldség hideg) és a végén fagyi. Külön szerettünk volna fizetni, de nem engedték, ezért kicsit vitatkozni kellett. Végül mégis engedtek, és fizethettünk kártyával, külön. A 15.55-ös busszal hazajöttünk, Kotorban összefutottunk Anto-val, megkérdeztük, mikor megy el a hajó, aztán közös fényképet is készítettünk. Ezután hazaszaladtunk, de 6-ra visszajöttünk, és végignéztük, ahogy az óriáshajó lassan és csendben kisiklik a kikötőből. alig lehetett észrevenni, hogy mozog. Először kifarolt, aztán (ahol már kiszélesedett az öböl) megfordult és méltóságteljesen elúszott. Bementünk egy plázába, aztán bevásároltunk, hazasétáltunk, megittuk a sangriát és beszélgettünk.

Okt. 31.

Reggeli után megkérdeztük a podgoricai buszt, eldöntöttük, hogy ma hegyet mászunk. 10-kor el is indultunk fel a hegyre (Hédi nem jött velünk, ő az öböl partján sétált 12 km-t). Szerpentinen mentünk fel, nem volt meredek, de nagyon köves volt az út, oda kellett figyelni, hová lépünk. Gyönyörű volt a kilátás (egyedül az óvárost nem láttuk, mert mindig eltakarta a hegy és a várfal). Találkoztunk csacsikkal, akik a hátukon vitték fel a sört a menedékházba, aztán kecskékkel, akik a szinte függőleges hegyoldalon legeltek, rengeteg turistával, akik között persze magyarok is voltak. Útközben rengeteg gránátalmát szedtünk, Timi és Etelka végig azt ették. 3 óra kaptatás után felértünk a hegy tetejére, de az út a gerincen újabb hegyek felé vitt. Mivel már 1 óra volt, úgy döntöttünk, visszafordulunk, féltünk a közelgő esőtől és a sötétedéstől. Lefelé szaporáztuk a lépteinket, 1 óra 40 perc alatt lerohantunk. Útközben Etelka talált egy tárcát, benne egy török srác személyije és bankkártyája, levittük, hogy majd leadjuk. Közben Hédi is pont hazaért a sétából, találkoztunk a pláza bejáratánál, bent vettünk a szupermarketben főtt ételt, mi pl. gyuvecset, (olyan, mint a mi lecsónk), köftét (paradicsomos húsgombócot), salátát és sült csirkemellet. Amikor kiértünk, zuhogott az eső!! Megvártuk, amíg csendesedik, aztán a Rijeka-kapun át (ezzel mindhárom kaput kipróbáltuk) hazamentünk. Bár a cipőm teljesen átázott, Timivel még elszaladtunk a hivatalba, ahol első nap bejelentett bennünket Vesna, de nem tudtak a török srácról, ezért kimentünk a főkapu melletti turistairodába, ott viszont már tudtak róla, járt ott, és kereste az iratait, nagyon köszönték, hogy leadtuk. Otthon megettük a kaját, aztán Etelka meg én még lementünk vásárolni. Egy turiban vett egy kardigánt, én végre megvettem a könyvet Montenegróról (sokkal szebb, mint amit 17-ért láttam korábban és csak 8 euró volt az ára, ráadásul lehetett kártyával fizetni.) Voltunk a bazárban is, vettem egy pénztárcát, Etelka pedig egy kis kávéscsészét. Hazamentünk, hajmosás, sangria és alvás.

Nov. 1.

Fél 7-kor keltünk, összecsomagoltunk és elindultunk a buszállomásra. 8.16-kor indult a kisbusz Podgoricába, 6 euró volt a jegy. Gyönyörű volt az út, különösen a Budva és Cetinje közötti szakasz, ahol fél óráig egyfolytában felfelé mentünk egy szerpentinen. (Állítólag 30 hajtűkanyarral 1000 méteres szintkülönbséget küzd le az út!) Fél 11-kor érkeztünk Podgoricába, kb. 2 percre volt a lakás a buszállomástól, egy lakótelepen. Átvettük a kulcsokat, a lakás elég tágas, 2 hálószoba, egy nappali, konyha, fürdőszoba, sok erkély. A berendezés kicsit régimódi, olyan, mintha a nagymamától örökölték volna. (Valószínűleg így is volt, de ezt nem tudtuk meg, mert a hölgy alig beszélt angolul.) Dél körül elindultunk a buszállomásra, a Crjani vízesést akartuk megnézni, de a taxis azt mondta, hetek óta nem esett eső, ezért a vízesésben nincs egy csepp víz sem, így ezt most kihagytuk. Elindultunk a városba, első látásra nem igazán tetszett nekünk, csupa modern lakótelepen haladtunk keresztül. Podgorica egyébként már a római korban is lakott volt, első említése ezen a néven 1426-ból származik. A neve egyébként azt jelenti „hegyalja”. Korábban Titograd is volt a neve, találtunk is a városban egy Tito-szobrot. 1878-ban, amikor Montenegró önálló királyság lett, népszavazás döntötte el, hogy Podgorica legyen a főváros Cetinje-vel szemben. Ma itt él az ország lakosságának egyharmada, kb. 140.000 fő. Megkerestük a Stari Varos-t, vagyis az óvárost, de ez is csalódást okozott. Egyáltalán nem volt hangulatos, inkább lepusztult. Itt állt a török óratorony, a Sahat kula, ezt legalább lefényképeztük. Megkerestük a Moraca folyó felett átívelő Millenium-hidat, amit 2005-ben adtak át, lefényképeztük. Kicsit a pozsonyi hídra emlékeztetett bennünket. Bolyongtunk egy ideig, aztán végre találtunk néhány sétálóutcát, éttermekkel. Az egyikben megvacsoráztunk, zöldségleves, halleves, tortilla és gombás rizottó volt a menü, aztán hazasétáltunk. Este még lementünk Timivel és Etelkával vásárolni, vettünk képeslapot (kiderült, Podgorica összes nevezetességét láttuk!), sajnos hűtőmágnes nem volt (arra gondoltunk, ez a város önkritikáját dicséri). Egy turiban vettünk Timinek egy nadrágot, aztán ennivalót reggelire és hazamentünk.

Nov.2.

Reggel 6-kor keltünk, gyors reggeli, összepakolás, 7.15-re jött értünk a szállásadónőnk. Előző nap megkértem, hogy nyomtassa ki a beszállókártyákat, ezeket is hozta. Fél 8-ra már a reptéren voltunk. Kiderült, hogy mégis elfogadták a mobilos jegyet, bár tényleg nem tudták lecsippantani, de kár lett volna ezért ülőhelyet venni. 9.55-kor felszálltunk, 11-kor már Pesten voltunk. Esős, hűvös idő fogadott bennünket, pont elértük a 12.13-as vonatot, kettő után Csongrádon voltunk. Elballagtunk a biciklikért a buszállomásra, onnan pedig hazatekertünk.

Okt. 26. Budapest- Podgorica, Cetinje, Kotor